Minden megnyilatkozás, így az élet is az egység megosztásából következik.

A megkülönböződés feszültséget hoz létre, amely kiegyenlítésre törekszik.
A kinyilatkoztatott világot ez a feszültség tartja fenn, ha ez megszűnik, a kinyilatkoztatott visszatér a ki-nem nyilatkozottba, az oszthatatlanságba.

Az élet nem más, mint a pozitív és a negatív pólusok közötti feszültség áramlása, kiegyenlítődése.
Ez az áramlás úgy jöhet létre, hogy az egyik pólus"elnyeli" azt, amit a másik "kisugároz", az egyik taszít, a másik vonz.

A kisugárzó, pozitív sarok képviseli a teremtő erőt, a negatív sarok a pusztító erőt, a kettő közötti feszültség pedig a fenntartó erőt.
Ezek egyensúlyán alapul a szakadatlan megújhodás, az örök-rotáció, az élet.

A kinyilatkoztatott világban ez a három tényező jelenti a mozgást, a változékonyságot, a jelenségek okát.
Nincs olyan teremtmény, amelyből ezek egyike is hiányozzék, mert amiből csak egyikük is visszahúzódik, az meghal, vagyis feloszlik, megszűnik.

Ahol nincs teremtőerő, ott nincs teremtés, tehát nincs mit fenntartani.
Ha nincs fenntartó erő, akkor a teremtés átmegy azonnal a pusztulásba: nem jelenik meg semmi.

Ha nincs pusztító erő, feszültség sincs, tehát nem lehet teremtés.
Ez a megkülönböződés minden polaritás alapja: a mágneses, az elektromos, a biológiai, a matematikai polaritás, a mechanikai akció-reakció, mind ugyanebből a gyökérből fakad.

A polaritással együtt jár a viszonylagosság, ami feltételest, vagyis a feltétlentől – az igazságtól – való eltávolódottat jelent.

Ez a csalódásnak, az igazságtalanságnak, a szenvedésnek, egyszóval minden –látszólagos– "rossznak" szülőanyja.